Családi (v)iszony

1.

Panoráma éttermekben forgó tornyok tetején—a városok fénypontjai ezek, vagy legalábbis azoké, amelyek büszkélkedhetnek ilyesmivel—valójában senki sem eszik, kivéve az olyan fickókat, mint Dick. Mondani sem kell, hogy ezeknek a helyeknek pocsék a konyhája, egy lehúzás mind, és ha vannak is vendégek, azok biztosan turisták. Ez volt Dexter meggyőződése is, amint harmadik Campari-szódáját szürcsölgetve üldögélt, egy második pillantást vetve ugyanarra a templomra, az étterem monoton forgásának köszönhetően. A helyet bátyja, Dick választotta vacsorájuk helyszínéül. Dexternek afféle déja vu érzése támadt, amikor a zöldes templomtornyot újra meglátta; háromszázhatvan fok hatvan perc alatt.

Dick mindig elkésett. És azért késett el mindig, mert nővel volt. Vagyis folyton nőzött. Nos, védelmében legyen szólva, hogy egy ínyenc számára, akinek érdeklődése tárgyából körülbelül 3 milliárd létezett, az idő valóban sürgető volt, az élet bizonyosan rövid. Evégett nemhogy megbocsátható volt a késése, de a körülmények még magyarázatot is adtak kötelezettségére, a Don Juan-i tempóban való nőfalásra. Igen, szaladt az idő, a jó öreg Dick nemrég ünnepelte harminchetedik születésnapját. És megszállottságán kívül mi volt még elmondható róla? Vagyona egy macskára és egy jelentéktelen méretű lakásra rúgott, középszerű állása pedig épp annyi pénzzel kecsegtetett nyugdíjas éveire, amiből éhen halhatott, ha egyáltalán megérte azt a kort, és nem vitte el valami nemi baj.

Amit Dexter nem volt hajlandó elfogadni, az bátyja azon állítása volt, miszerint ő egy művész, és nem csupán egy nőkben tobzódó dilettáns. Nem csak küldetése volt, stílusa is, jelentette ki. Nőcsábászokról alkotott elméletét számos alkalommal próbálta öccsének elmagyarázni, Dexter pedig mindannyiszor képtelen volt felfedezni az állítólagos stílust fémjelző állítólagos vonásokat.

Dick szerint voltak nőcsábászok, akik azt mondták, küldetésük mozgatója a nagy Ő megtalálása; egy ideál megtestesülése, melyet egész életükön át a képzeletükben hordoztak. Nos, efféle víziókkal indultak keresésre, találkozva nőkkel, akik hamar nem Ő-nek bizonyultak egy szenvedélyes, gyertyafényes, pezsgő fűtötte éjszaka után. Nyilván egyik áldozat sem kapott felvilágosítást alkalmatlanságát illetően; bármily nemes volt is a cél, óvatosan kellett bánni a sértett női büszkeséggel. Ez a fajta nőcsábász tehát mindvégig fenntartotta a szentimentális látszatot, és csalódottságát és késztetését a további keresésre valamilyen szirupos történettel magyarázta első szerelmének korai haláláról, vagy a gyermekkorában eltávozott Anya kísértően édes arcáról. Végül a hölgyek tulajdonképp önmaguknál is jobban sajnálták ezeket a pimasz alakokat.

A másik típus volt a macsó. Ő volt az az ellenállhatatlanul férfias, durva, jóképű pasas, aki egy percig sem szándékozott megállapodni, és egy percig sem engedte, hogy bármelyik nő ilyesféle álmokat dédelgessen. Nem volt ideálja, egyszerűen csak érdekelte a . Mint afféle ínyenc, a legkülönbözőbb női típusok, formák, sóhajok, reakciók—egyszóval minden—élvezetéért élt.

Míg Dick szerint kiérdemelt öndicsérete a két típus mesteri fúzióján alapult azáltal, hogy a második típusba tartozott, aki stratégiai okokból kifolyólag úgy viselkedett, mint az első, Dexter az egész téma lényegét az őszinteségben látta; a második típus legalább őszinte volt mind magával, mind másokkal, miközben az első hülyített mindenkit, önmagát is beleértve. És ha valami, akkor hát Dick rosszabb volt mindnél, ő ugyanis tudatosan hazudott.

2.

Miután egy alaposan megkopasztott német házaspárt a pincér az ajtóhoz kísért, az egyedüli foglalt asztal Dexteré maradt; az egyetlen sötét folt az egész, jól megvilágított étteremben, egy pislákoló gyertyával társaság gyanánt. Ott ült—egy jóképű idegroncs, mely inkább volt taszító, semmint vonzó—jobb hüvelykujját dédelgetve, miután megégette a hosszú nyakú lámpa szemébe vakító égőjével, amit nem állhatott tovább. Mégis, a vágyott sötétség sem csendesítette le; a hüvelykujja fájt, a gyomra korgott, szédült a sok Camparitól, a bátyja késett. A legrosszabb azonban mégiscsak az ok volt, amiért késett—nem, nem a nyilvánvaló tény, hogy nőzött, sokkal inkább érdeklődésének aktuális tárgya. Hát tényleg nem volt határ? Tényleg nem volt ebben az emberben, Dexter saját vérrokonában, egy szemernyi tisztesség sem?  Bátyja tényleg a mostohaanyjukkal találkozgatott?

Az apjuk már egy éve halott, Mimi pedig még mindig dekoratív, virágzó teremtés volt. A tény, hogy egy nála 20 évvel idősebb férfihoz ment feleségül, soha nem lepte meg az embereket annyira, mint az, hogy Mr. Milroy minden nő közül épp őt választotta második hitveséül; a néhai Mrs. Milroy a Hölgy alfája és ómegája volt. És Mimi? Könnyű lett volna azt mondani, Mr. Milroy szándékosan teljesen más típust keresett, hogy meneküljön elegáns Emilyjének kísértő emléke elől. Ugyanúgy az is érthető lett volna, hogy ösztönösen egy természetes, spontán, élénk személyre esett a választása, aki a deprimált és deprimáló Emily ellentettje volt. De az, hogy épp egy minden elegancia nélküli, mesterkélt pozőrt vett el, hogy hátralévő éveit egy rossz hölgy-utánzatnak szentelte, úgy tűnt, mindenkit meghökkentett.

Hogy igazságosak legyünk, Mimi elég ártatlan és jószándékú volt; egy alacsony, formás kis test pink miniszoknyában, egy sminkkel vastagon kimázolt arc, és egy sziklakeménységűre lakkozott frizuraköltemény együttese. Az öreg Mr. Milroy pedig igenis jól érezte magát vele. Mimi mindig megnevettette, ahogy adta az előkelőt, és rosszul, de lelkesen játszotta a szerepét. Aztán hálás közönségének egyetlen tagját elvesztette, kénytelen volt hát más szerep és új színpad után nézni. Akárhogy is, a tisztes özvegyet megszemélyesíteni közjátéknak bizonyult, minthogy közel kudarcba fulladt előadásából a mostohafia elég hamar kimentette. Pontosabban szólva mind a gyászoló fiú, mind az özvegy hasonlóképp botrányos viselkedése az egész komédiát megváltoztatta, Mimit olyan szerep vállalására kényszerítve, mely kellőképp konvenciókat mellőző és példátlan volt ahhoz, hogy előadása megítélhető legyen.

3.

Dexter tisztán emlékezett az időre, amikor felfedezett valami ödipuszit egymással való viselkedésükben. Gyönyörű pázsitjukon állt Güntherrel, a „kékhajú szőke szemű” szomszéddal társalogva. Dexter, beszélgetőpartnere számára ismeretlen okokból kifolyólag, nagyobb fizikai távolságot tartott, mint ahogy azt az illem általában megkívánta.  Ostoba módon kivette részét a fokhagymával ördögi módon megtöltött olajbogyók okozta haszontalan élvezetből, és emiatt kétségbeesetten próbálta megőrizni emberi méltóságát olyasvalakivel szemben, akinek kórházakra emlékeztető, túlzott higiéniája az embert önnön tisztátalanságára emlékeztette a fokhagymagerezdek hozzáadott bűzölgése nélkül is. Ott voltak hát a pázsiton, Dexter furcsán emlékeztetőn egy kerti törpére a germán faj e kubikus mesterműve mellett. Leszámítva a bájt, mely nem anyanyelvűként esetlen angol kifejezésmódjából eredt, Günther beszélgetése körülbelül egy kihallgatás könnyedségével ért fel. Dexter kísérlete a lazaság tettetésére abból állt, hogy miközben kérdezték, szemével a többi vendéget pásztázta.

Dick a kert másik végében volt, a pincéreknek segédkezett a torta felszolgálásában. Igazán milyen rendes tőle! Dick a segítőkész ha esik ha fúj! Férfi angyal a háznál! Az idősebb generáció elismerését természetesen elnyerte. Még ennél is jobb volt azonban, hogy minden fiatal lány a tortaállványnál nyüzsgött, ösztönösen vonzódva az édességhez; mint megannyi méhecske, úgy döngicsélték körbe, akár egy húsevő növényt. Nem mulasztott el egyetlen tejfehér, puha kezet sem megérinteni, amely buzgón nyújtotta tányérját az első, vagy második szeletért. Tényleg elbűvölő volt. Az a fehér nyári szerelés jól állt neki, és úgy tűnt, megérte az áldozat az eleganciáért, a hőség ellenére hosszúnadrágot és –inget viselni. A nap sugarai apró izzadságcseppekkel díszítették jóképű arcát, amint ott állt a hatalmas, habos torta fölé hajolva, mely apjának hetvenedik születésnapját volt hivatott ünnepelni. Annyira lefoglalta terve, hogy örömet szerezzen, hogy gálánsan lemondott az önző élvezetről, melyet a kezek tulajdonosai felé küldött csodáló pillantásokból nyerhetett volna. Be kellett érnie az érintés örömével.

Egy ponton azonban, amikor finoman érintett egy szinte természetellenesen bársonyos kezet és meghallott egy csilingelő, gyermeteg kacajt, annyira megborzongott az érintéstől, hogy muszáj volt megtudnia, kitől eredt.  Láthatóan megdöbbent, amikor a kéz tulajdonosában Mimit ismerte fel.

4.

Dexternek úgy tűnt, hogy onnantól kezdve Dick és Mimi kézfogásai és pillantásai minősége más lett. Ami saját magát illette, ő határozottan idegenkedett attól, hogy mostohaanyját megcsókolja búcsúzásképp, vagy megölelje találkozáskor.  Először még szinte örült is amiért olyan könnyűnek bizonyult elkerülni egy viszonylag tompa egyén megsértését olyan átlátszó kifogásokkal, mint például hogy nagy rohanásban van.  És Mimi tényleg nem vett észre semmi változást és tompa esze ágában sem volt megsértődni.  De aztán Dexter hamar ráébredt, hogy Mimi áldott tudatlansága az ő visszafogott viselkedéséről inkább sajnálatos volt mintsem szerencsés; Dexter ekkortájt már gyakran azt kívánta, hogy Mimi felfogja a célzást és ezáltal elkerülhessék azt, ami ezután történt.

Aztán az édesapjuk megfázott. Rosszabbul lett. Egy héttel később haldoklott. Minden rokon, közeli és távoli, szerető és számító ott volt; a nagy házban lézengve, literszámra nyakalva a kávét, cigarettacsikkeket hagyva az egykor fenséges pázsiton. Habár Dexter gyásztól sújtott volt, a tartózkodó viselkedés Mimi és Dick között nem kerülte el a figyelmét. Rossz lelkiismeretük volt az oka? Vagy csak az alkalmas pillanatot várták? Tényleg arra vártak, hogy apa…? Neki kellett volna elmondani az apjának, mielőtt végleg elmegy, hogy ne a saját fia által felszarvazva haljon meg? Vagy egyszerűen ki kellett volna maradnia az egészből, és terápiára járni? Végül is kinek volt Ödipusz-komplexusa?

A hirtelen szívbénulás, ami egy éjjel anélkül vitte el édesapjukat, hogy bárkinek lehetősége lett volna elbúcsúzni tőle, véget vetett Dexter hamletizmusának. Mr. Milroy-t eltemették, ő pedig a munkába temetkezett; strucc módjára szerződésekbe dugta fejét, és próbált nem gondolni rá, vajon Dick tudta-e, hogy ő tudta, hogy Dick tudta, hogy ő tudta. Egy év telt el, de még semmi nem derült ki Mimiről és Dickről. Aztán az üzenet bátyjától, hogy vacsorázni szeretne. Miért nem próbálják ki azt a forgó éttermet? 8.30-ban maradtak.

8.30 már rég elmúlt, és Dick még mindig nem volt sehol. Azért késett talán, mert régi önmaga lévén cseppnyi lelkiismeret furdalása sem volt, vagy azért, mert valami történt, és nem volt elég bőr a képén megjelenni?

5.

Éjfélre jár. A sötét folt a jól megvilágított étteremben immár két alakkal büszkélkedhet. Bár a záróra már réges-rég elmúlt, a pincérek nem bánják; a jóképű fickó, aki egy órája érkezett, épp most rendelt egy második üveggel a legdrágább pezsgőből.

„Jaj, ne legyél ilyen… Dick, figyelj…”

„Drága kisöcsém, a saját dolgoddal kéne törődnöd, nem mások érzelmi életébe avatkozni.”

Én beleavatkozni? Te meg az érzelmek? Nyilván nem akarod elhitetni velem, hogy ezúttal az érzelmeid is szerephez jutottak? Na jó, mit értesz az ’érzelem’ szó alatt?”

„Rossz véleménnyel vagy rólam, nem vitás. De mégis miből gondolod, hogy az érzelmeim nem érintettek?”

„Nos, lássuk csak. Talán olyan jól rejtegeted őket, hogy mindössze az elkábult célpontjaid elég sasszeműek ahhoz, hogy észrevegyék. Vagy definiálhatjuk őket közösülés előtti érzelmekként is, amik szigorúan az első felvonáshoz tartoznak. És szerintem az előadásaid egyfelvonásos darabok.”

„Micsoda disznó egy öcsém van!”  Nevetett Dick. Tökéletesen nyugodtnak tűnt, kicsit sem sértődöttnek.

„Mindegy. Hazudnék, ha azt mondanám, egy cseppet sem irigyellek.” Ismerte el Dexter.

„Jesszus, öregfiú, ugyanolyan ez, mint bármi más! De tényleg! Elhivatottság és gyakorlás kérdése az egész. Oké, azt el kell ismerni, hogy mint bármi másnál, a kezdet itt is nehéz. Ám megadhatom Neked a kezdő lökést. Szeretnéd, hogy tippeket adjak, vagy összehozzalak pár szép hölggyel, akiket ismerek?”

„Mióta vagy te ilyen segítőkész? Valamiért kompenzálni akarsz?”

„Te meg mitől vagy ilyen gonosz hirtelen?! Az ital az oka, vagy valamit mondani akarsz nekem?”  Dick meglepődött, kicsit meg is sértődött, és bosszantotta öccse kellemetlen célozgatása. Dexter is elcsodálkozott saját merészségén. Hogy az alkohol oldotta-e meg a nyelvét, vagy sem, ezen a ponton már nem számított. Hamlet készen állt az előadásra.

„Ne húzd fel magad, különben azt fogom hinni, a piától vagy ilyen agresszív! Mesélj inkább Mimiről. Hogy van mostanság? Tartod vele a kapcsolatot?”

„A kapcsolatot? Nos, igen, azt viszont nem tudom, te miért nem. Pont most prédikáltál az érzelmekről, bla, bla, bla, de ha cselekedni kell, akkor te viselkedsz úgy, mint egy érzéketlen tuskó; Apa halála, meg minden, szóval kemény időket él.”

„Nagyon elfoglalt voltam, és én is ugyanúgy szenvedek Apa miatt.”   Mondta Dexter, és rögtön érezte, hogy milyen gyenge ez a kifogás.

„A kifogások nem segítenek szegény Mimin, aki most már teljesen egyedül van,  nincs, aki vigasztalja.”

„És mi a helyzet veled?”

„Tudod, hogy nem vagyok az a vigasztaló típus. Csak az első felvonásig, emlékszel?” És Dick játékosan rákacsintott öccsére.

„Elég illetlen dolog ilyesmit mondani a mostohaanyádról…”

„Először is az első felvonásos utalás rám vonatkozott és nem Mimire, tehát semmi szükség rá, hogy illetlenséggel vádolj.  Jesszus, hova tetted a humorérzéked?  Másodszor pedig ő már nem igazán a mostohaanyám; Apa nincs többé, és a legfájóbb dolog Mimi számára az lenne, ha fiaként kezelne, ezzel is apára emlékeztetve magát, akárhányszor meglát. De ha jó barátként gondol rám—miután szigorúan véve nincs közöttünk semmiféle vérrokoni kapcsolat—a dolog sokkal megnyugtatóbb számára. Én csak egy széles váll vagyok, amin kisírhatja magát.”

„Tényleg mindent jól kigondoltatok, te jó Isten! Csak az a bökkenő, hogy—nekem legalábbis úgy tűnik, bár lehet, hogy én vagyok túl aggályoskodó, bonyolult, érzelmes, hagyománytisztelő és földhözragadt—szóval az a bökkenő, hogy ha megszűntök egymásra családtagként tekinteni, mégis mi akadályoz meg benne, hogy úgy viselkedj, ahogy általában csinos nők társaságában szoktál?”

Dexter szerette volna azt gondolni, hogy hirtelen kipirulása és a nedves folt az asztalon, ahonnan szavainak hangsúlyt adandón izzadt tenyerét felemelte mind a szerepével való azonosulás szükséges velejárója volt. Nem épp elegánsan fejezte ki magát, távol a hidegvértől és a tömör, lényegre törő stílustól, mégis úgy érezte, egyre közelebb ér. Csak a szíve ne kalapált volna annyira! Nyugodtnak akart tűnni, ezért karját összefonta, lábát kinyújtotta, majd ismét keresztbe tette.

„Mimi nem az esetem…”

„De neked nincs is eseted! Mármint minden nő az eseted valamilyen értelemben.”

„Dexter, ne húzd fel magad ennyire ezen! A mondatom közepén félbeszakítasz, még mielőtt az egészből egy gyenge viccet kanyaríthatnék.”

„Nincs semmi vicces abban… abban, hogy…”

„Miben?!”  Kérdezte Dick éles hangon.

Eljött az idő. Mondd ki! Állj legalább szóban és legalább utólag bosszút! Fejezd ki magad! Add ki magadból! Űzd ki! Nade, nade, nade. Nade ha hangosan kimondod, megteremted, létezik. Talán soha nem is volt, és te leszel az, aki előidézed. És ha már létezik, akkor sem fog eltűnni, ha hangosan kimondod. Egyébként is, mire jó a bosszú? Apát nem fogja feltámasztani. Képzelődöm. Nincsenek szellemek. Ez nem Dánia. Én nem hős vagyok. Rosszul vagyok… részeg vagyok… hányingerem van.  Állítsák meg ezt a rohadt forgó izét!

„Szédülök! Mindjárt hányok!”

Felállt, feldöntött egy poharat, amiben a rózsaszín jégkockák addigra már teljesen elolvadtak, kezét megégette a gyertyacsonkkal, mely a padlóra esve elaludt, majd a kijárat felé tántorgott. Térdét az asztalba ütötte. Egy gyors káromkodás, és sietve bicegett tovább a folyosóra, ahol a lift—az egyetlen mód be- és kijutni az épületből—és a mosdók voltak. Már csaknem elérte a folyosó végét, amikor kinyílt a női mosdó ajtaja, és egy női alak tűnt fel testhezálló, fekete bársonyruhában, nyakában vastag gyöngysorral. Dexter felordított, és ahelyett, hogy a mosdóba ment volna, átszaladt a folyosón, megcélozva a liftet. A fölfelé mutató nyíl világított, a számok gyorsan villantak fel, 32, 33… 41… és végül a jól ismert hang, ami a lift érkezését jelzi. Az ajtó kinyílt, és megjelent egy nő, akinek hatalmas gyémánt fülbevalói csak úgy szikráztak a lift vakító neonfényében. Dexter lányos sikolyt hallatott, durván kilökte a nőt a liftből, majd remegő kezekkel megnyomta az ajtózáró gombot.

6.

Az éjjeli portás vallomása fontos volt az ezt követő események összegzésekor. Határozottan emlékezett a férfira, aki a liftből kirohant, át az előtéren, mivel úgy sántított, akár egy lőtt vad és a kezét rázta.  Aztán kitárta az üvegajtót és az utcára rohant. Épp körbenézett, mintha keresne valamit, feltehetően egy taxit, amikor hatalmas fekete limuzin fékezett le az épület előtt. A sofőr kipattant a kocsiból, és sietve ajtót nyitott egy nercbundába burkolózott hölgynek. A sántító pasas a nőre nézett, hangosan felordított, és rohanni kezdett át az úttesten. És ekkor történt. Egy nagy barna teherautó száguldott el a négysávos úton. A sofőr későn vette észre az átrohanó férfit, a kissé kopott fékek már nem tudták megállítani a teherautót. Ő nem volt részeg, de a jó Istenre esküdött, hogy egy ember, aki képes volt keresztül szaladni ilyen széles úton, kocsikkal a láthatáron, részeg kellett, hogy legyen, vagy őrült, vagy mindkettő.

7.

A temetés egyszerű volt. Mindössze a közeli rokonok és néhány barát. Az elöl álló férfi feketében Dick volt, a mellette lévő nő hatalmas karimájú, elfátyolozott fekete kalapban pedig Mimi. Akkora kalap volt, hogy a ceremónia után le kellett vennie, hogy be tudjon szállni a fekete limuzinba. Miközben a fátylat levette, beakadt az egyik hatalmas gyémánt fülbevalójába. Dick a segítségére sietett.

„Szerintem le kéne vedd a nercet, hosszú út áll előttünk, meleged lesz a kocsiban.”

„Igazad van, Drágám. Tudsz segíteni?”

„Neked bármiben. Örömmel.”

Lesegítette róla a kabátot, és türelmesen várt, míg a nő megigazította testhezálló, fekete bársonyruháját, mely felcsúszott még mindig formás combján. Miután mindent elrendeztek, beszálltak a kocsiba és a sofőr bezárta az ajtót.

„Hová vihetem Önöket, Mr. És Mrs. Milroy?”

„Csak hajtson tovább George drágám, és húzza el a reteszt, legyen szíves!”

 

Leave a Reply