Category Archives: Short Stories in Hungarian Translation

Családi (v)iszony

1.

Panoráma éttermekben forgó tornyok tetején—a városok fénypontjai ezek, vagy legalábbis azoké, amelyek büszkélkedhetnek ilyesmivel—valójában senki sem eszik, kivéve az olyan fickókat, mint Dick. Mondani sem kell, hogy ezeknek a helyeknek pocsék a konyhája, egy lehúzás mind, és ha vannak is vendégek, azok biztosan turisták. Ez volt Dexter meggyőződése is, amint harmadik Campari-szódáját szürcsölgetve üldögélt, egy második pillantást vetve ugyanarra a templomra, az étterem monoton forgásának köszönhetően. A helyet bátyja, Dick választotta vacsorájuk helyszínéül. Dexternek afféle déja vu érzése támadt, amikor a zöldes templomtornyot újra meglátta; háromszázhatvan fok hatvan perc alatt.

Dick mindig elkésett. És azért késett el mindig, mert nővel volt. Vagyis folyton nőzött. Nos, védelmében legyen szólva, hogy egy ínyenc számára, akinek érdeklődése tárgyából körülbelül 3 milliárd létezett, az idő valóban sürgető volt, az élet bizonyosan rövid. Evégett nemhogy megbocsátható volt a késése, de a körülmények még magyarázatot is adtak kötelezettségére, a Don Juan-i tempóban való nőfalásra. Igen, szaladt az idő, a jó öreg Dick nemrég ünnepelte harminchetedik születésnapját. És megszállottságán kívül mi volt még elmondható róla? Vagyona egy macskára és egy jelentéktelen méretű lakásra rúgott, középszerű állása pedig épp annyi pénzzel kecsegtetett nyugdíjas éveire, amiből éhen halhatott, ha egyáltalán megérte azt a kort, és nem vitte el valami nemi baj.

Amit Dexter nem volt hajlandó elfogadni, az bátyja azon állítása volt, miszerint ő egy művész, és nem csupán egy nőkben tobzódó dilettáns. Nem csak küldetése volt, stílusa is, jelentette ki. Nőcsábászokról alkotott elméletét számos alkalommal próbálta öccsének elmagyarázni, Dexter pedig mindannyiszor képtelen volt felfedezni az állítólagos stílust fémjelző állítólagos vonásokat.

Dick szerint voltak nőcsábászok, akik azt mondták, küldetésük mozgatója a nagy Ő megtalálása; egy ideál megtestesülése, melyet egész életükön át a képzeletükben hordoztak. Nos, efféle víziókkal indultak keresésre, találkozva nőkkel, akik hamar nem Ő-nek bizonyultak egy szenvedélyes, gyertyafényes, pezsgő fűtötte éjszaka után. Nyilván egyik áldozat sem kapott felvilágosítást alkalmatlanságát illetően; bármily nemes volt is a cél, óvatosan kellett bánni a sértett női büszkeséggel. Ez a fajta nőcsábász tehát mindvégig fenntartotta a szentimentális látszatot, és csalódottságát és késztetését a további keresésre valamilyen szirupos történettel magyarázta első szerelmének korai haláláról, vagy a gyermekkorában eltávozott Anya kísértően édes arcáról. Végül a hölgyek tulajdonképp önmaguknál is jobban sajnálták ezeket a pimasz alakokat.

A másik típus volt a macsó. Ő volt az az ellenállhatatlanul férfias, durva, jóképű pasas, aki egy percig sem szándékozott megállapodni, és egy percig sem engedte, hogy bármelyik nő ilyesféle álmokat dédelgessen. Nem volt ideálja, egyszerűen csak érdekelte a . Mint afféle ínyenc, a legkülönbözőbb női típusok, formák, sóhajok, reakciók—egyszóval minden—élvezetéért élt.

Míg Dick szerint kiérdemelt öndicsérete a két típus mesteri fúzióján alapult azáltal, hogy a második típusba tartozott, aki stratégiai okokból kifolyólag úgy viselkedett, mint az első, Dexter az egész téma lényegét az őszinteségben látta; a második típus legalább őszinte volt mind magával, mind másokkal, miközben az első hülyített mindenkit, önmagát is beleértve. És ha valami, akkor hát Dick rosszabb volt mindnél, ő ugyanis tudatosan hazudott.

2.

Miután egy alaposan megkopasztott német házaspárt a pincér az ajtóhoz kísért, az egyedüli foglalt asztal Dexteré maradt; az egyetlen sötét folt az egész, jól megvilágított étteremben, egy pislákoló gyertyával társaság gyanánt. Ott ült—egy jóképű idegroncs, mely inkább volt taszító, semmint vonzó—jobb hüvelykujját dédelgetve, miután megégette a hosszú nyakú lámpa szemébe vakító égőjével, amit nem állhatott tovább. Mégis, a vágyott sötétség sem csendesítette le; a hüvelykujja fájt, a gyomra korgott, szédült a sok Camparitól, a bátyja késett. A legrosszabb azonban mégiscsak az ok volt, amiért késett—nem, nem a nyilvánvaló tény, hogy nőzött, sokkal inkább érdeklődésének aktuális tárgya. Hát tényleg nem volt határ? Tényleg nem volt ebben az emberben, Dexter saját vérrokonában, egy szemernyi tisztesség sem?  Bátyja tényleg a mostohaanyjukkal találkozgatott?

Az apjuk már egy éve halott, Mimi pedig még mindig dekoratív, virágzó teremtés volt. A tény, hogy egy nála 20 évvel idősebb férfihoz ment feleségül, soha nem lepte meg az embereket annyira, mint az, hogy Mr. Milroy minden nő közül épp őt választotta második hitveséül; a néhai Mrs. Milroy a Hölgy alfája és ómegája volt. És Mimi? Könnyű lett volna azt mondani, Mr. Milroy szándékosan teljesen más típust keresett, hogy meneküljön elegáns Emilyjének kísértő emléke elől. Ugyanúgy az is érthető lett volna, hogy ösztönösen egy természetes, spontán, élénk személyre esett a választása, aki a deprimált és deprimáló Emily ellentettje volt. De az, hogy épp egy minden elegancia nélküli, mesterkélt pozőrt vett el, hogy hátralévő éveit egy rossz hölgy-utánzatnak szentelte, úgy tűnt, mindenkit meghökkentett.

Hogy igazságosak legyünk, Mimi elég ártatlan és jószándékú volt; egy alacsony, formás kis test pink miniszoknyában, egy sminkkel vastagon kimázolt arc, és egy sziklakeménységűre lakkozott frizuraköltemény együttese. Az öreg Mr. Milroy pedig igenis jól érezte magát vele. Mimi mindig megnevettette, ahogy adta az előkelőt, és rosszul, de lelkesen játszotta a szerepét. Aztán hálás közönségének egyetlen tagját elvesztette, kénytelen volt hát más szerep és új színpad után nézni. Akárhogy is, a tisztes özvegyet megszemélyesíteni közjátéknak bizonyult, minthogy közel kudarcba fulladt előadásából a mostohafia elég hamar kimentette. Pontosabban szólva mind a gyászoló fiú, mind az özvegy hasonlóképp botrányos viselkedése az egész komédiát megváltoztatta, Mimit olyan szerep vállalására kényszerítve, mely kellőképp konvenciókat mellőző és példátlan volt ahhoz, hogy előadása megítélhető legyen.

3.

Dexter tisztán emlékezett az időre, amikor felfedezett valami ödipuszit egymással való viselkedésükben. Gyönyörű pázsitjukon állt Güntherrel, a „kékhajú szőke szemű” szomszéddal társalogva. Dexter, beszélgetőpartnere számára ismeretlen okokból kifolyólag, nagyobb fizikai távolságot tartott, mint ahogy azt az illem általában megkívánta.  Ostoba módon kivette részét a fokhagymával ördögi módon megtöltött olajbogyók okozta haszontalan élvezetből, és emiatt kétségbeesetten próbálta megőrizni emberi méltóságát olyasvalakivel szemben, akinek kórházakra emlékeztető, túlzott higiéniája az embert önnön tisztátalanságára emlékeztette a fokhagymagerezdek hozzáadott bűzölgése nélkül is. Ott voltak hát a pázsiton, Dexter furcsán emlékeztetőn egy kerti törpére a germán faj e kubikus mesterműve mellett. Leszámítva a bájt, mely nem anyanyelvűként esetlen angol kifejezésmódjából eredt, Günther beszélgetése körülbelül egy kihallgatás könnyedségével ért fel. Dexter kísérlete a lazaság tettetésére abból állt, hogy miközben kérdezték, szemével a többi vendéget pásztázta.

Dick a kert másik végében volt, a pincéreknek segédkezett a torta felszolgálásában. Igazán milyen rendes tőle! Dick a segítőkész ha esik ha fúj! Férfi angyal a háznál! Az idősebb generáció elismerését természetesen elnyerte. Még ennél is jobb volt azonban, hogy minden fiatal lány a tortaállványnál nyüzsgött, ösztönösen vonzódva az édességhez; mint megannyi méhecske, úgy döngicsélték körbe, akár egy húsevő növényt. Nem mulasztott el egyetlen tejfehér, puha kezet sem megérinteni, amely buzgón nyújtotta tányérját az első, vagy második szeletért. Tényleg elbűvölő volt. Az a fehér nyári szerelés jól állt neki, és úgy tűnt, megérte az áldozat az eleganciáért, a hőség ellenére hosszúnadrágot és –inget viselni. A nap sugarai apró izzadságcseppekkel díszítették jóképű arcát, amint ott állt a hatalmas, habos torta fölé hajolva, mely apjának hetvenedik születésnapját volt hivatott ünnepelni. Annyira lefoglalta terve, hogy örömet szerezzen, hogy gálánsan lemondott az önző élvezetről, melyet a kezek tulajdonosai felé küldött csodáló pillantásokból nyerhetett volna. Be kellett érnie az érintés örömével.

Egy ponton azonban, amikor finoman érintett egy szinte természetellenesen bársonyos kezet és meghallott egy csilingelő, gyermeteg kacajt, annyira megborzongott az érintéstől, hogy muszáj volt megtudnia, kitől eredt.  Láthatóan megdöbbent, amikor a kéz tulajdonosában Mimit ismerte fel.

4.

Dexternek úgy tűnt, hogy onnantól kezdve Dick és Mimi kézfogásai és pillantásai minősége más lett. Ami saját magát illette, ő határozottan idegenkedett attól, hogy mostohaanyját megcsókolja búcsúzásképp, vagy megölelje találkozáskor.  Először még szinte örült is amiért olyan könnyűnek bizonyult elkerülni egy viszonylag tompa egyén megsértését olyan átlátszó kifogásokkal, mint például hogy nagy rohanásban van.  És Mimi tényleg nem vett észre semmi változást és tompa esze ágában sem volt megsértődni.  De aztán Dexter hamar ráébredt, hogy Mimi áldott tudatlansága az ő visszafogott viselkedéséről inkább sajnálatos volt mintsem szerencsés; Dexter ekkortájt már gyakran azt kívánta, hogy Mimi felfogja a célzást és ezáltal elkerülhessék azt, ami ezután történt.

Aztán az édesapjuk megfázott. Rosszabbul lett. Egy héttel később haldoklott. Minden rokon, közeli és távoli, szerető és számító ott volt; a nagy házban lézengve, literszámra nyakalva a kávét, cigarettacsikkeket hagyva az egykor fenséges pázsiton. Habár Dexter gyásztól sújtott volt, a tartózkodó viselkedés Mimi és Dick között nem kerülte el a figyelmét. Rossz lelkiismeretük volt az oka? Vagy csak az alkalmas pillanatot várták? Tényleg arra vártak, hogy apa…? Neki kellett volna elmondani az apjának, mielőtt végleg elmegy, hogy ne a saját fia által felszarvazva haljon meg? Vagy egyszerűen ki kellett volna maradnia az egészből, és terápiára járni? Végül is kinek volt Ödipusz-komplexusa?

A hirtelen szívbénulás, ami egy éjjel anélkül vitte el édesapjukat, hogy bárkinek lehetősége lett volna elbúcsúzni tőle, véget vetett Dexter hamletizmusának. Mr. Milroy-t eltemették, ő pedig a munkába temetkezett; strucc módjára szerződésekbe dugta fejét, és próbált nem gondolni rá, vajon Dick tudta-e, hogy ő tudta, hogy Dick tudta, hogy ő tudta. Egy év telt el, de még semmi nem derült ki Mimiről és Dickről. Aztán az üzenet bátyjától, hogy vacsorázni szeretne. Miért nem próbálják ki azt a forgó éttermet? 8.30-ban maradtak.

8.30 már rég elmúlt, és Dick még mindig nem volt sehol. Azért késett talán, mert régi önmaga lévén cseppnyi lelkiismeret furdalása sem volt, vagy azért, mert valami történt, és nem volt elég bőr a képén megjelenni?

5.

Éjfélre jár. A sötét folt a jól megvilágított étteremben immár két alakkal büszkélkedhet. Bár a záróra már réges-rég elmúlt, a pincérek nem bánják; a jóképű fickó, aki egy órája érkezett, épp most rendelt egy második üveggel a legdrágább pezsgőből.

„Jaj, ne legyél ilyen… Dick, figyelj…”

„Drága kisöcsém, a saját dolgoddal kéne törődnöd, nem mások érzelmi életébe avatkozni.”

Én beleavatkozni? Te meg az érzelmek? Nyilván nem akarod elhitetni velem, hogy ezúttal az érzelmeid is szerephez jutottak? Na jó, mit értesz az ’érzelem’ szó alatt?”

„Rossz véleménnyel vagy rólam, nem vitás. De mégis miből gondolod, hogy az érzelmeim nem érintettek?”

„Nos, lássuk csak. Talán olyan jól rejtegeted őket, hogy mindössze az elkábult célpontjaid elég sasszeműek ahhoz, hogy észrevegyék. Vagy definiálhatjuk őket közösülés előtti érzelmekként is, amik szigorúan az első felvonáshoz tartoznak. És szerintem az előadásaid egyfelvonásos darabok.”

„Micsoda disznó egy öcsém van!”  Nevetett Dick. Tökéletesen nyugodtnak tűnt, kicsit sem sértődöttnek.

„Mindegy. Hazudnék, ha azt mondanám, egy cseppet sem irigyellek.” Ismerte el Dexter.

„Jesszus, öregfiú, ugyanolyan ez, mint bármi más! De tényleg! Elhivatottság és gyakorlás kérdése az egész. Oké, azt el kell ismerni, hogy mint bármi másnál, a kezdet itt is nehéz. Ám megadhatom Neked a kezdő lökést. Szeretnéd, hogy tippeket adjak, vagy összehozzalak pár szép hölggyel, akiket ismerek?”

„Mióta vagy te ilyen segítőkész? Valamiért kompenzálni akarsz?”

„Te meg mitől vagy ilyen gonosz hirtelen?! Az ital az oka, vagy valamit mondani akarsz nekem?”  Dick meglepődött, kicsit meg is sértődött, és bosszantotta öccse kellemetlen célozgatása. Dexter is elcsodálkozott saját merészségén. Hogy az alkohol oldotta-e meg a nyelvét, vagy sem, ezen a ponton már nem számított. Hamlet készen állt az előadásra.

„Ne húzd fel magad, különben azt fogom hinni, a piától vagy ilyen agresszív! Mesélj inkább Mimiről. Hogy van mostanság? Tartod vele a kapcsolatot?”

„A kapcsolatot? Nos, igen, azt viszont nem tudom, te miért nem. Pont most prédikáltál az érzelmekről, bla, bla, bla, de ha cselekedni kell, akkor te viselkedsz úgy, mint egy érzéketlen tuskó; Apa halála, meg minden, szóval kemény időket él.”

„Nagyon elfoglalt voltam, és én is ugyanúgy szenvedek Apa miatt.”   Mondta Dexter, és rögtön érezte, hogy milyen gyenge ez a kifogás.

„A kifogások nem segítenek szegény Mimin, aki most már teljesen egyedül van,  nincs, aki vigasztalja.”

„És mi a helyzet veled?”

„Tudod, hogy nem vagyok az a vigasztaló típus. Csak az első felvonásig, emlékszel?” És Dick játékosan rákacsintott öccsére.

„Elég illetlen dolog ilyesmit mondani a mostohaanyádról…”

„Először is az első felvonásos utalás rám vonatkozott és nem Mimire, tehát semmi szükség rá, hogy illetlenséggel vádolj.  Jesszus, hova tetted a humorérzéked?  Másodszor pedig ő már nem igazán a mostohaanyám; Apa nincs többé, és a legfájóbb dolog Mimi számára az lenne, ha fiaként kezelne, ezzel is apára emlékeztetve magát, akárhányszor meglát. De ha jó barátként gondol rám—miután szigorúan véve nincs közöttünk semmiféle vérrokoni kapcsolat—a dolog sokkal megnyugtatóbb számára. Én csak egy széles váll vagyok, amin kisírhatja magát.”

„Tényleg mindent jól kigondoltatok, te jó Isten! Csak az a bökkenő, hogy—nekem legalábbis úgy tűnik, bár lehet, hogy én vagyok túl aggályoskodó, bonyolult, érzelmes, hagyománytisztelő és földhözragadt—szóval az a bökkenő, hogy ha megszűntök egymásra családtagként tekinteni, mégis mi akadályoz meg benne, hogy úgy viselkedj, ahogy általában csinos nők társaságában szoktál?”

Dexter szerette volna azt gondolni, hogy hirtelen kipirulása és a nedves folt az asztalon, ahonnan szavainak hangsúlyt adandón izzadt tenyerét felemelte mind a szerepével való azonosulás szükséges velejárója volt. Nem épp elegánsan fejezte ki magát, távol a hidegvértől és a tömör, lényegre törő stílustól, mégis úgy érezte, egyre közelebb ér. Csak a szíve ne kalapált volna annyira! Nyugodtnak akart tűnni, ezért karját összefonta, lábát kinyújtotta, majd ismét keresztbe tette.

„Mimi nem az esetem…”

„De neked nincs is eseted! Mármint minden nő az eseted valamilyen értelemben.”

„Dexter, ne húzd fel magad ennyire ezen! A mondatom közepén félbeszakítasz, még mielőtt az egészből egy gyenge viccet kanyaríthatnék.”

„Nincs semmi vicces abban… abban, hogy…”

„Miben?!”  Kérdezte Dick éles hangon.

Eljött az idő. Mondd ki! Állj legalább szóban és legalább utólag bosszút! Fejezd ki magad! Add ki magadból! Űzd ki! Nade, nade, nade. Nade ha hangosan kimondod, megteremted, létezik. Talán soha nem is volt, és te leszel az, aki előidézed. És ha már létezik, akkor sem fog eltűnni, ha hangosan kimondod. Egyébként is, mire jó a bosszú? Apát nem fogja feltámasztani. Képzelődöm. Nincsenek szellemek. Ez nem Dánia. Én nem hős vagyok. Rosszul vagyok… részeg vagyok… hányingerem van.  Állítsák meg ezt a rohadt forgó izét!

„Szédülök! Mindjárt hányok!”

Felállt, feldöntött egy poharat, amiben a rózsaszín jégkockák addigra már teljesen elolvadtak, kezét megégette a gyertyacsonkkal, mely a padlóra esve elaludt, majd a kijárat felé tántorgott. Térdét az asztalba ütötte. Egy gyors káromkodás, és sietve bicegett tovább a folyosóra, ahol a lift—az egyetlen mód be- és kijutni az épületből—és a mosdók voltak. Már csaknem elérte a folyosó végét, amikor kinyílt a női mosdó ajtaja, és egy női alak tűnt fel testhezálló, fekete bársonyruhában, nyakában vastag gyöngysorral. Dexter felordított, és ahelyett, hogy a mosdóba ment volna, átszaladt a folyosón, megcélozva a liftet. A fölfelé mutató nyíl világított, a számok gyorsan villantak fel, 32, 33… 41… és végül a jól ismert hang, ami a lift érkezését jelzi. Az ajtó kinyílt, és megjelent egy nő, akinek hatalmas gyémánt fülbevalói csak úgy szikráztak a lift vakító neonfényében. Dexter lányos sikolyt hallatott, durván kilökte a nőt a liftből, majd remegő kezekkel megnyomta az ajtózáró gombot.

6.

Az éjjeli portás vallomása fontos volt az ezt követő események összegzésekor. Határozottan emlékezett a férfira, aki a liftből kirohant, át az előtéren, mivel úgy sántított, akár egy lőtt vad és a kezét rázta.  Aztán kitárta az üvegajtót és az utcára rohant. Épp körbenézett, mintha keresne valamit, feltehetően egy taxit, amikor hatalmas fekete limuzin fékezett le az épület előtt. A sofőr kipattant a kocsiból, és sietve ajtót nyitott egy nercbundába burkolózott hölgynek. A sántító pasas a nőre nézett, hangosan felordított, és rohanni kezdett át az úttesten. És ekkor történt. Egy nagy barna teherautó száguldott el a négysávos úton. A sofőr későn vette észre az átrohanó férfit, a kissé kopott fékek már nem tudták megállítani a teherautót. Ő nem volt részeg, de a jó Istenre esküdött, hogy egy ember, aki képes volt keresztül szaladni ilyen széles úton, kocsikkal a láthatáron, részeg kellett, hogy legyen, vagy őrült, vagy mindkettő.

7.

A temetés egyszerű volt. Mindössze a közeli rokonok és néhány barát. Az elöl álló férfi feketében Dick volt, a mellette lévő nő hatalmas karimájú, elfátyolozott fekete kalapban pedig Mimi. Akkora kalap volt, hogy a ceremónia után le kellett vennie, hogy be tudjon szállni a fekete limuzinba. Miközben a fátylat levette, beakadt az egyik hatalmas gyémánt fülbevalójába. Dick a segítségére sietett.

„Szerintem le kéne vedd a nercet, hosszú út áll előttünk, meleged lesz a kocsiban.”

„Igazad van, Drágám. Tudsz segíteni?”

„Neked bármiben. Örömmel.”

Lesegítette róla a kabátot, és türelmesen várt, míg a nő megigazította testhezálló, fekete bársonyruháját, mely felcsúszott még mindig formás combján. Miután mindent elrendeztek, beszálltak a kocsiba és a sofőr bezárta az ajtót.

„Hová vihetem Önöket, Mr. És Mrs. Milroy?”

„Csak hajtson tovább George drágám, és húzza el a reteszt, legyen szíves!”

 

A Meglepetés

(Pokol-Hayhurst Ágnes: The Surprise Fordította Pokol Vera)

1.

Mikor (és minthogy) magányosnak érezte magát, Angela férje távollétében jobb híján annak papucsait rugdosta és a bútorokkal kiabált. Jelenlétében hivatásos napsugárként kellett ragyognia, és enyhítenie a férfi mélabúját annak fárasztó, munkával telt napjai végén.  Azonban akár egyes égitestek, melyek anélkül nyelik el a fényt, hogy bármennyit visszatükröznének, úgy szívta el öntudatlanul, de folyamatosan és viszonzás nélkül Mr. Larson is felesége életerejét. Ami először Nóra babaházának[1] tűnt, az lassanként túlsteril felszínné vált, megtisztítva kosztól és érzelmektől.  Míg szerződések íródtak és üzleti megállapodások köttettek, felesége csontos kezeivel a fiókok tetejét fényezte és ezredszerre is elsimította  a szőnyegrojtokat.

Hétfő reggelente a kisváros kis bevásárlóközpontjában lehetett látni a magas, csontos Angelát parókaszerű festett szőke hajával, amint a konzervek, szeszesitalok és gabonapelyhek között sietség nélkül, a rutinos ember hatékonyságával mozogva intézte a heti bevásárlást. Egykori hosszútávfutóként szikár alakja még mindig meglepően erős volt, és a boltban ismert volt arról, hogy egyszerre 3-4 zacskót tudott cipelni hosszú, eres kezeivel.

2.

Azon a bizonyos hétfőn a megszokottól eltérően egy további árucikk is hazautazott vele a temérdek bevásárlószatyrok egyikében. Egy szerencsétlen liba melle, fiatal és ígéretesen kövérkés, volt a műanyag csomagolásban, arra ítéltetve, hogy Mr. és Mrs. Larson vacsorájának fénypontjául szolgáljon; a 17. házassági évfordulójukat ünnepelték aznap, mely tényt kettejük közül csak az utóbbi tartotta észben, és melynek—szintén az utóbbi szerint—a jó oldala az volt, hogy gyertyafényes meglepetéssé lehetett varázsolni. Mr. Larsonnak mindössze jó előre meg kellett ígérnie, hogy most az egyszer időben otthon lesz.

3.

Hazaérkezéséről mindig magassarkújának kopogása az előszoba márványpadlóján adott hírt. Máltai pincsije, egy festettfehér-szerű szőrpamacs, mely Angela frizurájára hasonlított négy lábon, fel-alá ugrándozva rohant a csúszós márványon csomagokkal megpakolt gazdájának alakja felé, aki egy alig észrevehető köszönő mozdulattal és egy halvány mosollyal válaszolt a némileg túláradó üdvözlésre, melyben a kis paróka-szerű teremtés részesítette.

A temérdek rideg, örökkévaló márvány, és a magas mennyezet állandóan hideg otthont eredményezett. Habár csak néhány bútor volt, hogy a szobák kellőképp elegánsak és tágasak maradjanak, az asztalok és székek árnyéka a tükörszerű márványon benépesítette a teret, amely szinte zsúfoltnak hatott. Angela borzas lelkitársának tükörképe hatalmasnak és formátlannak tűnt, mialatt a kutya a fényes konyhakőre tett bevásárlószatyrok körül szaglászott. Gazdája ment, hogy valami kényelmesebbe öltözzön át. Csak a zacskók csörgő-zörgő hangja és a hatalmas ingaóra ketyegése hallatszott, miután Angela levette magassarkúját és zajtalanul, egy szál harisnyában visszament a konyhába. A kutya hozzá volt szokva Mrs. Larson fekete harisnyát és csábító csipke harisnyatartót viselő látványához; nem úgy Mr. Larson, aki túl korán ment el otthonról és túl későn érkezett haza ahhoz, hogy feleségét kitérdelt szabadidőruhán kívül—ami legfeljebb alvásra és házimunkára alkalmas—másban is lássa.

4.

Fél óra elteltével papucsban, tréningben és kötényben újra megjelent a konyhában, munkára készen. Kivette a zacskóból a libamellet és letörölte a pultot, mely egyébként nem szorult törlésre. A testet műtőasztalára helyezte, ahová a szükséges eszközöket és fűszereket már előre kikészítette. Módszeresen sózta be a húst és óvatosan, biztos kézzel irdalta be a vastag, fehér bőrt. Mozdulatai annyira precízek, annyira biztosak voltak, hogy egy szemtanú azt gondolhatta volna, sebészt lát, aki épp emberi bőrön ejt metszést. De bármennyire is igyekezett elütni az időt, túl hamar elkészült: még csak délután három óra volt.

Rágyújtott egy cigarettára és elkezdett fel-alá járkálni a nappaliban, a kutya a szemével követte lépteit. Észrevette a nagy kínai vázát—afféle pocakos csicsa—amely a sarokban állt. Korábbi szeretője nászajándéka volt, aki Angela kérésére távoli rokonként mutatkozott be a vőlegénynek: az egyik másod unokatestvér nagybátyja, vagy valami ilyesmi. Hanyag álca volt ez, melyet akkor sem és azóta sem kérdőjelezett meg senki. Így hát kiállta az idő próbáját, és kellőképp tekintélyes csínnyé változott ahhoz, hogy kiérdemelje a titok státuszát. Angela egyetlen titkává vált egyetlen szeretőjéről.

Mr. Marsh mostanra milliomos lett; a hajózásból kereste meg vagyonát nem sokkal Larsonék boldog egybekelése után. Azóta már visszavonult, és napjait nagyon nagy jachtján töltötte nagyon fiatal feleségével.

A márvány, melyen Angela akkorra már feküdt, túl kényelmetlennek bizonyult ahhoz, hogy fél cigarettánál tovább engedje a múlton merengeni, így a maradékot a hamutálba dobva felállt, és kinyújtotta hosszú végtagjait.

5.

Mr. Larson hatalmas szívű, ám borzasztó kis képzelőerejű ember volt. Büszke volt hazájára, munkájára és persze feleségére. Időre és alkoholra volt szüksége hozzá, hogy feloldódjon, de ha sikerült, mindenki szerint előnyére vált; jó kedélyű és nagyon szeretetteljes lett, sohasem agresszív vagy kötekedő. Abbéli igyekezetében, hogy szórakoztató legyen, általában elmondott pár jól elsajátított anekdotát, jóhiszeműen figyelmen kívül hagyva a lehetőséget, miszerint ugyanazt a történetet ugyanannak a közönségnek már jó néhányszor elmesélte. Ugyanilyen eltökélt szándékkal törekedett igaz polgár, példás főnök és jó férj lenni. Sajnos ez is ugyanazzal a korlátoltsággal párosult más emberek érzelmeit és véleményét illetően, mint ami a mindennapi üzleti és társas érintkezés udvarias modorosságai mögött rejlett. Hogy a szóvirágokat és közhelyeket szó szerint értette-e, vagy csak úgy tett a bonyodalmak és bármiféle utólagos megfontolások elkerülése érdekében, rejtély volt mindenki számára, aki ismerte.

A hétfő délután Andrew-t („Hogy van? Andrew vagyok, Andrew Larson. Nagyon örvendek!”) öt órakor még az íróasztalánál találta, amint fáradt szemekkel néhány iratot nézett át. Épp csak visszaért egy szokatlanul késői ebédről—laktató pörkölt két poshadt zsömlével—amikor bélmozgásai eszébe juttatták feleségét és a neki tett (elhamarkodott) ígéretet, miszerint vacsorára otthon lesz („Hogyne Drágám, emiatt ne aggódj!”), mely esemény émelygést keltően közel volt a sűrű szaftban úszkáló rengeteg marhafalathoz, amit a farkaséhes ember mohóságával és sietségével falt fel 15 perccel ezelőtt. Amúgy is sok hátralévő papírmunkával maga előtt, kezdett játszani a gondolattal, hogy felhívja Angelát, halasszák el a vacsorát, ne várja főtt étellel. Aztán durcás arcára gondolt, a konyhaszekrények és fiókok előkészületek közbeni csapódására, melyet egy néma vacsora követ, a padlón álló ingaóra ketyegésével a hideg sült és retek egyetlen hallható kísérő zajaként.  Ennek lehetősége még a nehéz pörköltnél is gyomorforgatóbb volt, így elhatározta, időben megjelenik, de, hogy a hangulatot feldobja, magával visz egy vendéget is, hogy a lehetséges asszonyi dühkitöréseket kivédje, valamint magát az evést aperitifekkel és szivarokkal késleltesse.

6.

A gyertyák égnek, az asztal megterítve. Öt perc múlva nyolc óra. Az ovális étkezőasztal megrakva minden földi jóval. Szeletelőkés, szalvétagyűrűk és borospoharak pedánsan elrendezve. A zsömlék ropogós fehér vászonnal letakarva, a testes, sötét bor a kiöntőben szellőzik. A liba türelmesen várakozik a sütőben; a szaftos sült hús pompás illata átjárja a helységet. A légkör határozottan barátságos, büszke megteremtője pedig vidám és várakozó. Az asztalnál ül szilvakék színű estélyiben, gyöngyökkel hosszú, fehér nyaka körül. A nyugodt viselkedés ellenére, ahogy látszólag üldögél, nem kalandozhat el figyelme: időnként meg kell öntöznie a libát, nehogy kiszáradjon. A várakozás állapotában lenni egy ideig csodás érzés; valami jó előérzete, ami nemsokára történik; még semmi sincs veszve, szabad a választás, ott a lehetőség, még semmi sincs elrontva. Angela mosolyog.

7.

Fél kilenc. A libát már háromszor megöntözte. Még mindig tűrhetően szaftos, de ami a méretét illeti, láthatóan összement. Változatlanul az asztalnál ül szalvétáját babrálva. A hús illata cigarettafüsttel keveredik. A kis máltai pincsi lelki társának székénél ül, fejét apró mancsain pihenteti. Az ingaóra egyhangún ketyeg. Angela ismét feláll, és visszateszi a salátás tálat a hűtőbe, hogy a saláta friss és hideg maradjon.

Ekkor a lépcsőházban kigyúlnak a fények, közelgő léptek zaja hallható, ám hamarosan elhal; valószínűleg a szomszéd idős hölgy ért vissza Walter nevű boxerével esti sétájukról.

8.

Mr. Larson még mindig az íróasztalánál ül. Egy fontos hívás tartja ott, amit fél nyolckor kapott, habár a téma fontossága mostanra már alábbhagyott—partnerével az iroda egyik alkalmazottjának kifogásolható viselkedését tárgyalják meg. Mrs. Sheent az elmúlt pár hétben újra meg újra látták négy óra körül elhagyni az irodát. Tűrhetetlen. Mr. Larson egy szivart pöfékelve kényelmesen ül székében.

A nyugtalanság első jelei láthatóak arcán, mikor asszisztense elindul anélkül, hogy áthívhatná egy italra, ahogy tervezte. A lappangó gyanú, hogy elkésik a vacsoráról, gondolataiba férkőzik, és fészkelődni kezd a székében, időnként helyeslő szavakat motyogva (Aha…igen, valóban,…hogyne …értem, mire gondolsz, ühümm…) partnerének. Mr. Larson a körülmények kényszerítő erejére gondol, valamint arra, hogy végtére is elfoglalt ember. Mennyivel kényelmesebb a díványon ücsörögni elegáns lakásukban, mint kései órákig dolgozni egy neonfényű irodában. Feleségének muszáj lesz megértenie.

9.

Negyed tíz. Az olvadt viasz az asztalra csöpög. Először akár egy forró, áttetsző könnycsepp, majd gyorsan kihűl és dermedté, opálossá válik a fényes asztalon. A levegő cigarettafüsttől állott, és a tekintélyes ingaóra szüntelen ketyegéséhez kellemetlen, csattogó hang társul. Mrs. Larson csontos ujján lötyögő jegygyűrűje a fa asztalnak koppan, amint üldögél és kemény, hegyes körmeivel dobol. Ezután feláll, a sütőhöz sétál, kinyitja az ajtaját és megöntözi a libát, ami eredeti méretének harmadára zsugorodott.  Szomorú látvány.  De az érzelem bármilyen megnyilvánulása helyett—mondjuk egy egészséges dühroham, amivel szabad folyást engedne frusztrációjának—arca különösen merev, érzéketlen. Mozdulatai akár egy roboté, amint gépiesen bezárja a sütő ajtaját, megtörli  kezét és az öntözőt egy kéznél lévő tányérra teszi.

Majd végül, amikor visszaül az asztalhoz, forróság önti el az arcát: a felhevülés és az állott levegő egyszerre olyan elviselhetetlenné válik, hogy székét hevesen hátralökve nappalijuk ablakához rohan. Feltépi az ablakot, először fejét dugja ki, majd fél teste kilóg. A járdát bámulja hat emelet magasságából, ki- és belélegezve, ki- és be, gyorsan és hevesen. A kis kutya nyugtalanul kaparássza lábát, de csak a térdéig ér föl.

10.

Mr. Larson léptei a szokásosnál sietőbbek, amint elhagyja az irodaházat és int a rá váró taxinak. Ahogy a kocsi otthonuk felé közeledik, már föl van szerelkezve békítő tervekkel a hétvégére, hogy elsimítsa a mostanra már valószínűleg odagyűlt ráncokat felesége homlokán. Vezeklése jeléül még mindig megígérheti, hogy elmennek egy vidéki golftúrára, vagy egy új estélyit vesz neki.

Amikor belép a lakásba, az ajtó hangosan becsapódik mögötte. A hely csendje inkább barátságosnak, mint ellenségesnek hat. Ott a megterített asztal és a még mindig égő gyertyák. Habár nincs ott a kutya, hogy üdvözölje, otthonának látványa és fokozatosan megjövő étvágya felbátorítja. Lerúgja cipőjét az ebédlőben, és a konyhába sétál. Angela valószínűleg ott van.

Nincs ott. A sütő fénye viszont felkelti figyelmét és hanyagul kinyitja az ajtaját, hogy bekukucskáljon. Forró levegő árad belőle és égő arcát, párafoltos szemüvegével fején gyorsan visszahúzza.

A nappaliba sétál és leül egy fotelbe, arra számítva, hogy felesége talán a fürdőszobából jön elő.  Néhány hiábavaló „Angelaaaaaaa!…Aaangelaaa!…Hahóóó!” után azt gondolja, felesége talán leugrott a boltba egy üveg borért, vagy levitte a kutyát egy rövid sétára. Aztán megérzi a hűvös fuvallatot és észreveszi a nyitott ablakot. Magában gratulál feleségének, amiért gondolt a szellőztetésre, hogy megszabaduljanak az erős ételszagtól.

11.

Ülni és várni 10 percig elég kellemes, de aztán kezdi unni, így odasétál az ablakhoz egy pillantást vetni a járókelőkre. Nagyon sötét van odakint, csak a fák és bokrok fekete árnyékai láthatóak, és egy lámpaoszlopnak támaszkodó részeg. A neon halvány aurájában piszkos kabátja és kalapja látható, ami mellé esett a földre. Aztán, ahogy Mr. Larson tovább mereszti a szemét, észrevesz egy furcsa, világos foltot, félig belesüllyedve a ház parkolóját körülvevő magas sövény közepébe. Nagyon meghökken. A folt nem is igazán egy folt, inkább egy nagy csomó valami; ruhák, vagy szatyrok, vagy „Mi az ördög lehet az??”. Rövidlátóként nem tudja biztosan megmondani. Egy hajkötegre, egy régi, szőkített parókára hasonlít. Fél testével kihajol az ablakon, szemüvege lefelé csúszik az orrán, mereszti a szemét, amikor egy hirtelen, hátulról jövő éles csapódás meglepi. Elveszti egyensúlyát és elengedi az ablakpárkányt.

12.

Angela többé-kevésbé felfrissülve egy hideg zuhany után kisétál a fürdőszobából, lépteit automatikusan a sütő felé irányítva. Ahogy eléri az ebédlőt, megbotlik a férje padlón szétszórt cipőjében, ami váratlanul éri. Nem esik el, visszanyeri egyensúlyát. Miután meglocsolta a nevetségesen összement, összeaszott libát, becsukja a sütőajtót és visszasétál a nappaliba.


[1] Lásd Henrik Ibsen „Nóra—Babaház” című drámáját.

A Zarándok

(Pokol-Hayhurst Ágnes „The Pilgrim” című novellájának fordítása)

„…kávéskanalanként mértem ki az életem…”

(T.S. Eliot:  „The Love Song of J. Alfred Prufrock” Kálnoky László fordítása)

1.

Ahogy az magányos emberekkel gyakran megesik, Gordon Graham élete mindössze gondosan megszabott napi teendőinek elvégzéséből állt.  Napjainak aprólékosan eltervezett menete afféle mankóként szolgált, ami átsegítette az életen, mely néha túl komplikáltnak, máskor pedig túl céltalannak tűnt számára.  Bizony, hasznos segítőeszköz volt ez, amikor létezésének értelmet akart találni; rutinjával megpróbálhatott kialakítani valamiféle rendet, hogy élete valamilyen formát öltsön és elviselhetővé váljék.

Egy precízen véghezvitt nap a tökéletesség érzetét keltette Mr. Graham-ben.  Minden nap nyolc óra tizenöt perckor Macy Étkezdéjében lehetett látni egy tojásos szendvics erejéig; tizenegy órakor a Múzeum Parkban bukkant fel, majd délben ismét betért Macy-hez egy vajas pogácsára.  Bár jó karban volt és kifogástalanul öltözött, jelenléte nem keltett semmilyen benyomást; még ha történetesen számtalanszor el is mentél mellette, akkor sem emlékeztél rá a következő találkozásnál.  A te bajod, órádat ugyanis svájci óraműhöz hasonlóan igazíthattad hozzá.  Gordon Graham a kisváros észrevétlen metronómja volt.  Tikk, Macy Étkezdéje, takk, Múzeum Park, tikk, Macy Étkezdéje, takk… Napjának zárása még ennél is észrevétlenebbül telt; délután hat órakor ír agyagpipáját szívta még megvilágítatlan nappalijának félhomályában, gépies szájából füst áradt, akár egy kéményből.  Látszólag gondolataiba mélyedt, mégis lehet, hogy nem elmélkedett máson, mint közelgő pácolt hering vacsoráján.

2.

Egy csütörtök délután azonban valami rendkívüli történt.  Mr. Graham épp a konyhába készült, amikor, fejének spontán rándulása eredményeképp, a legbaloldalibb hálószobaablakból egy rozoga öregembert pillantott meg csoszogni az utcán.  Viharvert esőkabátot viselt, világosszürkét, amilyen az úttest derült, napos időben, és egy furcsa, valaha sötétbarna nemezkalapot.  Kezeit összekulcsolta háta mögött, ami annyira görnyedt volt, hogy tulajdonosát a járda folytonos szemlélésére kárhoztatta a körülötte lévő dolgok helyett.

Lassan, látszólag céltalanul cammogott előre, ám ha az ember kicsit tovább figyelte, kiderült, hogy minden csoszogó lépte a „Terv a Piros Pad Elérésére” része volt, amely Mr. Graham háza előtt állt.  És tényleg, otthonosan mozgott az utcában és jó viszonyban volt a beton repedéseivel és redőivel.  Időnként ravaszul nagyobbat lépett, hogy kikerüljön egy hepehupát vagy átlépjen egy félig kiszáradt pocsolyát.  Végre beért a célba.  Megállt, majd nadrágszárát kissé felhúzva lassan leguggolt, míg végül hátsója biztonságban elérte a padot.  Pár pillanatig ott ült, teljes mozdulatlanságban, feszült izgalommal, majd elkezdte mozgatni a nyakát.  Először balra, aztán jobbra; balra, jobbra; balra…nagyon lassan…majd fejkörzést végzett.  Négy-öt ismétlés után tenyerét a térdére téve előrehajolt, erőt gyűjtve, hogy ismét felálljon.

Aztán az a leírhatatlan mozdulat!  A pad mögé csoszogott, szorosan belé kapaszkodott, majd rázni kezdte vállát és lábát, mint aki menten összeesik a teljes kimerültségtől, tovább nem képes állni, a deszkát markolva támaszkodik.  De nem!  A fekvőtámasz egy sajátos formája volt ez; erőtlen kísérlet a két könyök behajlítására, majd kinyújtására.  Csak reszketett és remegett ott elnyűtt esőkabátjában és fakó nemezkalapjában azon a balzsamos tavaszi csütörtökön, a padba kapaszkodva, majd hirtelen abbahagyta, és elengedte.  Kezeit háta mögött összekulcsolta, és olyan óvatosan, ahogy jött, elcsoszogott, hátrahagyva a teljesen elképedt Mr. Graham-et harmadik emeleti hálószobájának ablaka mögött.

3.

Azon a csütörtökön Mr. Graham, pipáját pöfékelve nappalijának félhomályában a kis öregemberre gondolt.  Eszébe jutott, talán visszatér.  Végül is úgy tűnt, ismerős a környéken.  Lehet, hogy rendszeres elfoglaltsága ez, a pad pedig a zarándokhelye!

A következő pár napban Mr. Graham új szokást vett fel.  Legbaloldalibb hálószobájának ablakában állt öt órakor, várva, hogy a zarándok visszatérjen.  Várakozása pénteken, szombaton és vasárnap is eredménytelennek bizonyult; kedden már kész volt feladni küldetését, csütörtököt kijelölve határidőnek.  És lám, az volt a nap, amelyen a görbe alak végre ismét felbukkant.  Ugyanazt az esőkabátot és nemezkalapot viselte, és úgy tűnt, mintha megállt volna az idő és még mindig ugyanaz  a csütörtök délután lenne.  Cammogott és csoszogott, akár múlt heti önmaga, és Mr. Graham, az ablaknál állva, elégedettséget érzett.

4.

A nyár forró, ragyogó napjaival beköszöntött, és a zarándok továbbra is jött, minden csütörtökön, megszokott esőkabátját és nemezkalapját viselve.

Eljött az ősz, a szokásos vajas pogácsákat, pácolt heringeket és csütörtöki zarándoklatok látványát hozva Mr. Graham életébe, és Mr. Graham elégedettséget érzett.        Jött aztán a tél, mikor is a napok rövidültek, és hideg, barátságtalan szél borzolta össze a hölgyek frizuráját, és verte le a férfiak kalapját.  Gyakran egész nap szüntelenül esett, de akár esett, akár fújt, sötét volt vagy világos, az öregember mindig felbukkant a padnál, Mr. Graham pedig az ablakban.  Öt órakor, a hét ugyanazon a napján, mindketten óramű pontossággal.  Néha, mivel vizes volt a pad, egy sötét kerek foltot lehetett látni az öregember esőkabátján, amint felállt és hazaindult.  Halvány, tovatűnő mosoly bukkant ilyenkor fel Mr. Graham arcán, és Mr. Graham elégedettséget érzett.

Egy borongós novemberi csütörtök ugyanúgy indult, mint bármelyik az elmúlt hónapokban; Macy Étkezdéje tűrhetően forgalmas volt, a tojásos szendvics kissé ázott, ám tökéletesen hasonló a tegnapihoz, és semelyik, Mr. Graham mellett elhaladó közömbös járókelőnek nem tűnt úgy, hogy a férfi tudatában van, a nap milyen meglepetést tartogat még számára.  A pad, mely nedves és fényes volt az esőtől, üres maradt.  Ha bárki vette volna a fáradtságot, észrevehetett volna egy magányos alakot, amint teljesen mozdulatlanul nézi a padot harmadik emeleti szobájának ablaka mögül.

5.

A következő év kora tavasza különösen enyhe volt, így irodámból hazafelé menet vezetés helyett rászoktam a sétára.  A fogadás, melyre hivatalos voltam azon a csütörtökön, nem kezdődött el fél hét előtt, így gondoltam, egy kis időre megállok egy padnál pihenni, és újraolvasom a cikket, ami minden bizonnyal a vendégek legfelkapottabb témája lesz aznap este.  Elég korán volt még, négy-öt óra körül, ezért úgy számoltam, van még jó fél órám napfényben olvasni.  Az első utamba kerülő pad még nedves volt az előző napi esőtől, és emlékszem, félig mérgesen, félig derülten gondoltam a következményekre: a fogadáson még azt hiszik, bepisiltem.

Mindenesetre leültem és elkezdtem olvasni, ám hamarosan különös érzés kerített hatalmába; úgy éreztem, mintha figyelnének.  Biztos te is éreztél már hasonlóképp: valaki tekintete, bár fizikai kapcsolatról nem beszélhetünk, súrolja a bőröd.  Néztem ide-oda, de az utca üres volt.  Hátradőltem és folytattam az olvasást, a furcsa érzés azonban nem hagyott nyugodni.  Ekkor hirtelen megfordultam, és tekintetemet a pad mögötti házra szegeztem.  Néhány ablak kivilágítatlan volt, mások előtt elhúzták a függönyt, de az egyik kisebb ablakban, a harmadik emeleten, a szoba félhomálya ellenére egy sötét sziluett körvonalazódott.  Úgy tűnt, épp a felé a pad felé fordult, amelyiken ültem.

Ha agyonütnek sem tudtam volna megmondani, a férfi vagy nő mit nézett, ha pedig engem, miért.  Aztán arra gondoltam, semmi érdekes látnivalóval nem szolgálhatott az utca aznap délután, vagy ami azt illeti, bármelyik másikon; afféle zsákutca volt különösebb átmenő forgalom nélkül, így jelenlétem lehet, hogy eseményszámba ment.  Gyorsan felálltam, és igyekeztem elszabadulni a rejtélyes padtól és annak figyelőjétől, mégis, nem bírtam megállni, hogy fel ne pillantsak újból és lássam, a személy még ott van-e.  Ott volt.  Egy alak ugyanabban a testtartásban, mozdulatlanul, és hirtelen úgy tűnt, magányosan.  Elhatározásom ellenére, hogy odébb állok, a látvány odaszögezett, és visszapillantva a szürke alakra, magamat is szomorúnak és magányosnak éreztem.  Nem volt erőm hozzá, hogy elszakadjak a helytől.

Nem tudom, meddig állhattam ott.  Végül egy önkéntelen borzongás, köszönhetően a nedves ruháimnak, törte meg a varázst.  Végigbotorkáltam az utca repedezett betonján, amilyen gyorsan csak tudtam, a hotel irányába.  Soha nem vártam még úgy egy fogadás ragyogó fényeit és hangos sokaságát, mint azon a tavaszi csütörtök délutánon.