A Zarándok

(Pokol-Hayhurst Ágnes „The Pilgrim” című novellájának fordítása)

„…kávéskanalanként mértem ki az életem…”

(T.S. Eliot:  „The Love Song of J. Alfred Prufrock” Kálnoky László fordítása)

1.

Ahogy az magányos emberekkel gyakran megesik, Gordon Graham élete mindössze gondosan megszabott napi teendőinek elvégzéséből állt.  Napjainak aprólékosan eltervezett menete afféle mankóként szolgált, ami átsegítette az életen, mely néha túl komplikáltnak, máskor pedig túl céltalannak tűnt számára.  Bizony, hasznos segítőeszköz volt ez, amikor létezésének értelmet akart találni; rutinjával megpróbálhatott kialakítani valamiféle rendet, hogy élete valamilyen formát öltsön és elviselhetővé váljék.

Egy precízen véghezvitt nap a tökéletesség érzetét keltette Mr. Graham-ben.  Minden nap nyolc óra tizenöt perckor Macy Étkezdéjében lehetett látni egy tojásos szendvics erejéig; tizenegy órakor a Múzeum Parkban bukkant fel, majd délben ismét betért Macy-hez egy vajas pogácsára.  Bár jó karban volt és kifogástalanul öltözött, jelenléte nem keltett semmilyen benyomást; még ha történetesen számtalanszor el is mentél mellette, akkor sem emlékeztél rá a következő találkozásnál.  A te bajod, órádat ugyanis svájci óraműhöz hasonlóan igazíthattad hozzá.  Gordon Graham a kisváros észrevétlen metronómja volt.  Tikk, Macy Étkezdéje, takk, Múzeum Park, tikk, Macy Étkezdéje, takk… Napjának zárása még ennél is észrevétlenebbül telt; délután hat órakor ír agyagpipáját szívta még megvilágítatlan nappalijának félhomályában, gépies szájából füst áradt, akár egy kéményből.  Látszólag gondolataiba mélyedt, mégis lehet, hogy nem elmélkedett máson, mint közelgő pácolt hering vacsoráján.

2.

Egy csütörtök délután azonban valami rendkívüli történt.  Mr. Graham épp a konyhába készült, amikor, fejének spontán rándulása eredményeképp, a legbaloldalibb hálószobaablakból egy rozoga öregembert pillantott meg csoszogni az utcán.  Viharvert esőkabátot viselt, világosszürkét, amilyen az úttest derült, napos időben, és egy furcsa, valaha sötétbarna nemezkalapot.  Kezeit összekulcsolta háta mögött, ami annyira görnyedt volt, hogy tulajdonosát a járda folytonos szemlélésére kárhoztatta a körülötte lévő dolgok helyett.

Lassan, látszólag céltalanul cammogott előre, ám ha az ember kicsit tovább figyelte, kiderült, hogy minden csoszogó lépte a „Terv a Piros Pad Elérésére” része volt, amely Mr. Graham háza előtt állt.  És tényleg, otthonosan mozgott az utcában és jó viszonyban volt a beton repedéseivel és redőivel.  Időnként ravaszul nagyobbat lépett, hogy kikerüljön egy hepehupát vagy átlépjen egy félig kiszáradt pocsolyát.  Végre beért a célba.  Megállt, majd nadrágszárát kissé felhúzva lassan leguggolt, míg végül hátsója biztonságban elérte a padot.  Pár pillanatig ott ült, teljes mozdulatlanságban, feszült izgalommal, majd elkezdte mozgatni a nyakát.  Először balra, aztán jobbra; balra, jobbra; balra…nagyon lassan…majd fejkörzést végzett.  Négy-öt ismétlés után tenyerét a térdére téve előrehajolt, erőt gyűjtve, hogy ismét felálljon.

Aztán az a leírhatatlan mozdulat!  A pad mögé csoszogott, szorosan belé kapaszkodott, majd rázni kezdte vállát és lábát, mint aki menten összeesik a teljes kimerültségtől, tovább nem képes állni, a deszkát markolva támaszkodik.  De nem!  A fekvőtámasz egy sajátos formája volt ez; erőtlen kísérlet a két könyök behajlítására, majd kinyújtására.  Csak reszketett és remegett ott elnyűtt esőkabátjában és fakó nemezkalapjában azon a balzsamos tavaszi csütörtökön, a padba kapaszkodva, majd hirtelen abbahagyta, és elengedte.  Kezeit háta mögött összekulcsolta, és olyan óvatosan, ahogy jött, elcsoszogott, hátrahagyva a teljesen elképedt Mr. Graham-et harmadik emeleti hálószobájának ablaka mögött.

3.

Azon a csütörtökön Mr. Graham, pipáját pöfékelve nappalijának félhomályában a kis öregemberre gondolt.  Eszébe jutott, talán visszatér.  Végül is úgy tűnt, ismerős a környéken.  Lehet, hogy rendszeres elfoglaltsága ez, a pad pedig a zarándokhelye!

A következő pár napban Mr. Graham új szokást vett fel.  Legbaloldalibb hálószobájának ablakában állt öt órakor, várva, hogy a zarándok visszatérjen.  Várakozása pénteken, szombaton és vasárnap is eredménytelennek bizonyult; kedden már kész volt feladni küldetését, csütörtököt kijelölve határidőnek.  És lám, az volt a nap, amelyen a görbe alak végre ismét felbukkant.  Ugyanazt az esőkabátot és nemezkalapot viselte, és úgy tűnt, mintha megállt volna az idő és még mindig ugyanaz  a csütörtök délután lenne.  Cammogott és csoszogott, akár múlt heti önmaga, és Mr. Graham, az ablaknál állva, elégedettséget érzett.

4.

A nyár forró, ragyogó napjaival beköszöntött, és a zarándok továbbra is jött, minden csütörtökön, megszokott esőkabátját és nemezkalapját viselve.

Eljött az ősz, a szokásos vajas pogácsákat, pácolt heringeket és csütörtöki zarándoklatok látványát hozva Mr. Graham életébe, és Mr. Graham elégedettséget érzett.        Jött aztán a tél, mikor is a napok rövidültek, és hideg, barátságtalan szél borzolta össze a hölgyek frizuráját, és verte le a férfiak kalapját.  Gyakran egész nap szüntelenül esett, de akár esett, akár fújt, sötét volt vagy világos, az öregember mindig felbukkant a padnál, Mr. Graham pedig az ablakban.  Öt órakor, a hét ugyanazon a napján, mindketten óramű pontossággal.  Néha, mivel vizes volt a pad, egy sötét kerek foltot lehetett látni az öregember esőkabátján, amint felállt és hazaindult.  Halvány, tovatűnő mosoly bukkant ilyenkor fel Mr. Graham arcán, és Mr. Graham elégedettséget érzett.

Egy borongós novemberi csütörtök ugyanúgy indult, mint bármelyik az elmúlt hónapokban; Macy Étkezdéje tűrhetően forgalmas volt, a tojásos szendvics kissé ázott, ám tökéletesen hasonló a tegnapihoz, és semelyik, Mr. Graham mellett elhaladó közömbös járókelőnek nem tűnt úgy, hogy a férfi tudatában van, a nap milyen meglepetést tartogat még számára.  A pad, mely nedves és fényes volt az esőtől, üres maradt.  Ha bárki vette volna a fáradtságot, észrevehetett volna egy magányos alakot, amint teljesen mozdulatlanul nézi a padot harmadik emeleti szobájának ablaka mögül.

5.

A következő év kora tavasza különösen enyhe volt, így irodámból hazafelé menet vezetés helyett rászoktam a sétára.  A fogadás, melyre hivatalos voltam azon a csütörtökön, nem kezdődött el fél hét előtt, így gondoltam, egy kis időre megállok egy padnál pihenni, és újraolvasom a cikket, ami minden bizonnyal a vendégek legfelkapottabb témája lesz aznap este.  Elég korán volt még, négy-öt óra körül, ezért úgy számoltam, van még jó fél órám napfényben olvasni.  Az első utamba kerülő pad még nedves volt az előző napi esőtől, és emlékszem, félig mérgesen, félig derülten gondoltam a következményekre: a fogadáson még azt hiszik, bepisiltem.

Mindenesetre leültem és elkezdtem olvasni, ám hamarosan különös érzés kerített hatalmába; úgy éreztem, mintha figyelnének.  Biztos te is éreztél már hasonlóképp: valaki tekintete, bár fizikai kapcsolatról nem beszélhetünk, súrolja a bőröd.  Néztem ide-oda, de az utca üres volt.  Hátradőltem és folytattam az olvasást, a furcsa érzés azonban nem hagyott nyugodni.  Ekkor hirtelen megfordultam, és tekintetemet a pad mögötti házra szegeztem.  Néhány ablak kivilágítatlan volt, mások előtt elhúzták a függönyt, de az egyik kisebb ablakban, a harmadik emeleten, a szoba félhomálya ellenére egy sötét sziluett körvonalazódott.  Úgy tűnt, épp a felé a pad felé fordult, amelyiken ültem.

Ha agyonütnek sem tudtam volna megmondani, a férfi vagy nő mit nézett, ha pedig engem, miért.  Aztán arra gondoltam, semmi érdekes látnivalóval nem szolgálhatott az utca aznap délután, vagy ami azt illeti, bármelyik másikon; afféle zsákutca volt különösebb átmenő forgalom nélkül, így jelenlétem lehet, hogy eseményszámba ment.  Gyorsan felálltam, és igyekeztem elszabadulni a rejtélyes padtól és annak figyelőjétől, mégis, nem bírtam megállni, hogy fel ne pillantsak újból és lássam, a személy még ott van-e.  Ott volt.  Egy alak ugyanabban a testtartásban, mozdulatlanul, és hirtelen úgy tűnt, magányosan.  Elhatározásom ellenére, hogy odébb állok, a látvány odaszögezett, és visszapillantva a szürke alakra, magamat is szomorúnak és magányosnak éreztem.  Nem volt erőm hozzá, hogy elszakadjak a helytől.

Nem tudom, meddig állhattam ott.  Végül egy önkéntelen borzongás, köszönhetően a nedves ruháimnak, törte meg a varázst.  Végigbotorkáltam az utca repedezett betonján, amilyen gyorsan csak tudtam, a hotel irányába.  Soha nem vártam még úgy egy fogadás ragyogó fényeit és hangos sokaságát, mint azon a tavaszi csütörtök délutánon.

Leave a Reply