A Meglepetés

(Pokol-Hayhurst Ágnes: The Surprise Fordította Pokol Vera)

1.

Mikor (és minthogy) magányosnak érezte magát, Angela férje távollétében jobb híján annak papucsait rugdosta és a bútorokkal kiabált. Jelenlétében hivatásos napsugárként kellett ragyognia, és enyhítenie a férfi mélabúját annak fárasztó, munkával telt napjai végén.  Azonban akár egyes égitestek, melyek anélkül nyelik el a fényt, hogy bármennyit visszatükröznének, úgy szívta el öntudatlanul, de folyamatosan és viszonzás nélkül Mr. Larson is felesége életerejét. Ami először Nóra babaházának[1] tűnt, az lassanként túlsteril felszínné vált, megtisztítva kosztól és érzelmektől.  Míg szerződések íródtak és üzleti megállapodások köttettek, felesége csontos kezeivel a fiókok tetejét fényezte és ezredszerre is elsimította  a szőnyegrojtokat.

Hétfő reggelente a kisváros kis bevásárlóközpontjában lehetett látni a magas, csontos Angelát parókaszerű festett szőke hajával, amint a konzervek, szeszesitalok és gabonapelyhek között sietség nélkül, a rutinos ember hatékonyságával mozogva intézte a heti bevásárlást. Egykori hosszútávfutóként szikár alakja még mindig meglepően erős volt, és a boltban ismert volt arról, hogy egyszerre 3-4 zacskót tudott cipelni hosszú, eres kezeivel.

2.

Azon a bizonyos hétfőn a megszokottól eltérően egy további árucikk is hazautazott vele a temérdek bevásárlószatyrok egyikében. Egy szerencsétlen liba melle, fiatal és ígéretesen kövérkés, volt a műanyag csomagolásban, arra ítéltetve, hogy Mr. és Mrs. Larson vacsorájának fénypontjául szolgáljon; a 17. házassági évfordulójukat ünnepelték aznap, mely tényt kettejük közül csak az utóbbi tartotta észben, és melynek—szintén az utóbbi szerint—a jó oldala az volt, hogy gyertyafényes meglepetéssé lehetett varázsolni. Mr. Larsonnak mindössze jó előre meg kellett ígérnie, hogy most az egyszer időben otthon lesz.

3.

Hazaérkezéséről mindig magassarkújának kopogása az előszoba márványpadlóján adott hírt. Máltai pincsije, egy festettfehér-szerű szőrpamacs, mely Angela frizurájára hasonlított négy lábon, fel-alá ugrándozva rohant a csúszós márványon csomagokkal megpakolt gazdájának alakja felé, aki egy alig észrevehető köszönő mozdulattal és egy halvány mosollyal válaszolt a némileg túláradó üdvözlésre, melyben a kis paróka-szerű teremtés részesítette.

A temérdek rideg, örökkévaló márvány, és a magas mennyezet állandóan hideg otthont eredményezett. Habár csak néhány bútor volt, hogy a szobák kellőképp elegánsak és tágasak maradjanak, az asztalok és székek árnyéka a tükörszerű márványon benépesítette a teret, amely szinte zsúfoltnak hatott. Angela borzas lelkitársának tükörképe hatalmasnak és formátlannak tűnt, mialatt a kutya a fényes konyhakőre tett bevásárlószatyrok körül szaglászott. Gazdája ment, hogy valami kényelmesebbe öltözzön át. Csak a zacskók csörgő-zörgő hangja és a hatalmas ingaóra ketyegése hallatszott, miután Angela levette magassarkúját és zajtalanul, egy szál harisnyában visszament a konyhába. A kutya hozzá volt szokva Mrs. Larson fekete harisnyát és csábító csipke harisnyatartót viselő látványához; nem úgy Mr. Larson, aki túl korán ment el otthonról és túl későn érkezett haza ahhoz, hogy feleségét kitérdelt szabadidőruhán kívül—ami legfeljebb alvásra és házimunkára alkalmas—másban is lássa.

4.

Fél óra elteltével papucsban, tréningben és kötényben újra megjelent a konyhában, munkára készen. Kivette a zacskóból a libamellet és letörölte a pultot, mely egyébként nem szorult törlésre. A testet műtőasztalára helyezte, ahová a szükséges eszközöket és fűszereket már előre kikészítette. Módszeresen sózta be a húst és óvatosan, biztos kézzel irdalta be a vastag, fehér bőrt. Mozdulatai annyira precízek, annyira biztosak voltak, hogy egy szemtanú azt gondolhatta volna, sebészt lát, aki épp emberi bőrön ejt metszést. De bármennyire is igyekezett elütni az időt, túl hamar elkészült: még csak délután három óra volt.

Rágyújtott egy cigarettára és elkezdett fel-alá járkálni a nappaliban, a kutya a szemével követte lépteit. Észrevette a nagy kínai vázát—afféle pocakos csicsa—amely a sarokban állt. Korábbi szeretője nászajándéka volt, aki Angela kérésére távoli rokonként mutatkozott be a vőlegénynek: az egyik másod unokatestvér nagybátyja, vagy valami ilyesmi. Hanyag álca volt ez, melyet akkor sem és azóta sem kérdőjelezett meg senki. Így hát kiállta az idő próbáját, és kellőképp tekintélyes csínnyé változott ahhoz, hogy kiérdemelje a titok státuszát. Angela egyetlen titkává vált egyetlen szeretőjéről.

Mr. Marsh mostanra milliomos lett; a hajózásból kereste meg vagyonát nem sokkal Larsonék boldog egybekelése után. Azóta már visszavonult, és napjait nagyon nagy jachtján töltötte nagyon fiatal feleségével.

A márvány, melyen Angela akkorra már feküdt, túl kényelmetlennek bizonyult ahhoz, hogy fél cigarettánál tovább engedje a múlton merengeni, így a maradékot a hamutálba dobva felállt, és kinyújtotta hosszú végtagjait.

5.

Mr. Larson hatalmas szívű, ám borzasztó kis képzelőerejű ember volt. Büszke volt hazájára, munkájára és persze feleségére. Időre és alkoholra volt szüksége hozzá, hogy feloldódjon, de ha sikerült, mindenki szerint előnyére vált; jó kedélyű és nagyon szeretetteljes lett, sohasem agresszív vagy kötekedő. Abbéli igyekezetében, hogy szórakoztató legyen, általában elmondott pár jól elsajátított anekdotát, jóhiszeműen figyelmen kívül hagyva a lehetőséget, miszerint ugyanazt a történetet ugyanannak a közönségnek már jó néhányszor elmesélte. Ugyanilyen eltökélt szándékkal törekedett igaz polgár, példás főnök és jó férj lenni. Sajnos ez is ugyanazzal a korlátoltsággal párosult más emberek érzelmeit és véleményét illetően, mint ami a mindennapi üzleti és társas érintkezés udvarias modorosságai mögött rejlett. Hogy a szóvirágokat és közhelyeket szó szerint értette-e, vagy csak úgy tett a bonyodalmak és bármiféle utólagos megfontolások elkerülése érdekében, rejtély volt mindenki számára, aki ismerte.

A hétfő délután Andrew-t („Hogy van? Andrew vagyok, Andrew Larson. Nagyon örvendek!”) öt órakor még az íróasztalánál találta, amint fáradt szemekkel néhány iratot nézett át. Épp csak visszaért egy szokatlanul késői ebédről—laktató pörkölt két poshadt zsömlével—amikor bélmozgásai eszébe juttatták feleségét és a neki tett (elhamarkodott) ígéretet, miszerint vacsorára otthon lesz („Hogyne Drágám, emiatt ne aggódj!”), mely esemény émelygést keltően közel volt a sűrű szaftban úszkáló rengeteg marhafalathoz, amit a farkaséhes ember mohóságával és sietségével falt fel 15 perccel ezelőtt. Amúgy is sok hátralévő papírmunkával maga előtt, kezdett játszani a gondolattal, hogy felhívja Angelát, halasszák el a vacsorát, ne várja főtt étellel. Aztán durcás arcára gondolt, a konyhaszekrények és fiókok előkészületek közbeni csapódására, melyet egy néma vacsora követ, a padlón álló ingaóra ketyegésével a hideg sült és retek egyetlen hallható kísérő zajaként.  Ennek lehetősége még a nehéz pörköltnél is gyomorforgatóbb volt, így elhatározta, időben megjelenik, de, hogy a hangulatot feldobja, magával visz egy vendéget is, hogy a lehetséges asszonyi dühkitöréseket kivédje, valamint magát az evést aperitifekkel és szivarokkal késleltesse.

6.

A gyertyák égnek, az asztal megterítve. Öt perc múlva nyolc óra. Az ovális étkezőasztal megrakva minden földi jóval. Szeletelőkés, szalvétagyűrűk és borospoharak pedánsan elrendezve. A zsömlék ropogós fehér vászonnal letakarva, a testes, sötét bor a kiöntőben szellőzik. A liba türelmesen várakozik a sütőben; a szaftos sült hús pompás illata átjárja a helységet. A légkör határozottan barátságos, büszke megteremtője pedig vidám és várakozó. Az asztalnál ül szilvakék színű estélyiben, gyöngyökkel hosszú, fehér nyaka körül. A nyugodt viselkedés ellenére, ahogy látszólag üldögél, nem kalandozhat el figyelme: időnként meg kell öntöznie a libát, nehogy kiszáradjon. A várakozás állapotában lenni egy ideig csodás érzés; valami jó előérzete, ami nemsokára történik; még semmi sincs veszve, szabad a választás, ott a lehetőség, még semmi sincs elrontva. Angela mosolyog.

7.

Fél kilenc. A libát már háromszor megöntözte. Még mindig tűrhetően szaftos, de ami a méretét illeti, láthatóan összement. Változatlanul az asztalnál ül szalvétáját babrálva. A hús illata cigarettafüsttel keveredik. A kis máltai pincsi lelki társának székénél ül, fejét apró mancsain pihenteti. Az ingaóra egyhangún ketyeg. Angela ismét feláll, és visszateszi a salátás tálat a hűtőbe, hogy a saláta friss és hideg maradjon.

Ekkor a lépcsőházban kigyúlnak a fények, közelgő léptek zaja hallható, ám hamarosan elhal; valószínűleg a szomszéd idős hölgy ért vissza Walter nevű boxerével esti sétájukról.

8.

Mr. Larson még mindig az íróasztalánál ül. Egy fontos hívás tartja ott, amit fél nyolckor kapott, habár a téma fontossága mostanra már alábbhagyott—partnerével az iroda egyik alkalmazottjának kifogásolható viselkedését tárgyalják meg. Mrs. Sheent az elmúlt pár hétben újra meg újra látták négy óra körül elhagyni az irodát. Tűrhetetlen. Mr. Larson egy szivart pöfékelve kényelmesen ül székében.

A nyugtalanság első jelei láthatóak arcán, mikor asszisztense elindul anélkül, hogy áthívhatná egy italra, ahogy tervezte. A lappangó gyanú, hogy elkésik a vacsoráról, gondolataiba férkőzik, és fészkelődni kezd a székében, időnként helyeslő szavakat motyogva (Aha…igen, valóban,…hogyne …értem, mire gondolsz, ühümm…) partnerének. Mr. Larson a körülmények kényszerítő erejére gondol, valamint arra, hogy végtére is elfoglalt ember. Mennyivel kényelmesebb a díványon ücsörögni elegáns lakásukban, mint kései órákig dolgozni egy neonfényű irodában. Feleségének muszáj lesz megértenie.

9.

Negyed tíz. Az olvadt viasz az asztalra csöpög. Először akár egy forró, áttetsző könnycsepp, majd gyorsan kihűl és dermedté, opálossá válik a fényes asztalon. A levegő cigarettafüsttől állott, és a tekintélyes ingaóra szüntelen ketyegéséhez kellemetlen, csattogó hang társul. Mrs. Larson csontos ujján lötyögő jegygyűrűje a fa asztalnak koppan, amint üldögél és kemény, hegyes körmeivel dobol. Ezután feláll, a sütőhöz sétál, kinyitja az ajtaját és megöntözi a libát, ami eredeti méretének harmadára zsugorodott.  Szomorú látvány.  De az érzelem bármilyen megnyilvánulása helyett—mondjuk egy egészséges dühroham, amivel szabad folyást engedne frusztrációjának—arca különösen merev, érzéketlen. Mozdulatai akár egy roboté, amint gépiesen bezárja a sütő ajtaját, megtörli  kezét és az öntözőt egy kéznél lévő tányérra teszi.

Majd végül, amikor visszaül az asztalhoz, forróság önti el az arcát: a felhevülés és az állott levegő egyszerre olyan elviselhetetlenné válik, hogy székét hevesen hátralökve nappalijuk ablakához rohan. Feltépi az ablakot, először fejét dugja ki, majd fél teste kilóg. A járdát bámulja hat emelet magasságából, ki- és belélegezve, ki- és be, gyorsan és hevesen. A kis kutya nyugtalanul kaparássza lábát, de csak a térdéig ér föl.

10.

Mr. Larson léptei a szokásosnál sietőbbek, amint elhagyja az irodaházat és int a rá váró taxinak. Ahogy a kocsi otthonuk felé közeledik, már föl van szerelkezve békítő tervekkel a hétvégére, hogy elsimítsa a mostanra már valószínűleg odagyűlt ráncokat felesége homlokán. Vezeklése jeléül még mindig megígérheti, hogy elmennek egy vidéki golftúrára, vagy egy új estélyit vesz neki.

Amikor belép a lakásba, az ajtó hangosan becsapódik mögötte. A hely csendje inkább barátságosnak, mint ellenségesnek hat. Ott a megterített asztal és a még mindig égő gyertyák. Habár nincs ott a kutya, hogy üdvözölje, otthonának látványa és fokozatosan megjövő étvágya felbátorítja. Lerúgja cipőjét az ebédlőben, és a konyhába sétál. Angela valószínűleg ott van.

Nincs ott. A sütő fénye viszont felkelti figyelmét és hanyagul kinyitja az ajtaját, hogy bekukucskáljon. Forró levegő árad belőle és égő arcát, párafoltos szemüvegével fején gyorsan visszahúzza.

A nappaliba sétál és leül egy fotelbe, arra számítva, hogy felesége talán a fürdőszobából jön elő.  Néhány hiábavaló „Angelaaaaaaa!…Aaangelaaa!…Hahóóó!” után azt gondolja, felesége talán leugrott a boltba egy üveg borért, vagy levitte a kutyát egy rövid sétára. Aztán megérzi a hűvös fuvallatot és észreveszi a nyitott ablakot. Magában gratulál feleségének, amiért gondolt a szellőztetésre, hogy megszabaduljanak az erős ételszagtól.

11.

Ülni és várni 10 percig elég kellemes, de aztán kezdi unni, így odasétál az ablakhoz egy pillantást vetni a járókelőkre. Nagyon sötét van odakint, csak a fák és bokrok fekete árnyékai láthatóak, és egy lámpaoszlopnak támaszkodó részeg. A neon halvány aurájában piszkos kabátja és kalapja látható, ami mellé esett a földre. Aztán, ahogy Mr. Larson tovább mereszti a szemét, észrevesz egy furcsa, világos foltot, félig belesüllyedve a ház parkolóját körülvevő magas sövény közepébe. Nagyon meghökken. A folt nem is igazán egy folt, inkább egy nagy csomó valami; ruhák, vagy szatyrok, vagy „Mi az ördög lehet az??”. Rövidlátóként nem tudja biztosan megmondani. Egy hajkötegre, egy régi, szőkített parókára hasonlít. Fél testével kihajol az ablakon, szemüvege lefelé csúszik az orrán, mereszti a szemét, amikor egy hirtelen, hátulról jövő éles csapódás meglepi. Elveszti egyensúlyát és elengedi az ablakpárkányt.

12.

Angela többé-kevésbé felfrissülve egy hideg zuhany után kisétál a fürdőszobából, lépteit automatikusan a sütő felé irányítva. Ahogy eléri az ebédlőt, megbotlik a férje padlón szétszórt cipőjében, ami váratlanul éri. Nem esik el, visszanyeri egyensúlyát. Miután meglocsolta a nevetségesen összement, összeaszott libát, becsukja a sütőajtót és visszasétál a nappaliba.


[1] Lásd Henrik Ibsen „Nóra—Babaház” című drámáját.

Leave a Reply